Az elmúlt napokban folyamatosan nőtt bennem a feszültség. A legjobban az bántott, hogy nem szánthatom fel a pázsitot a portugálok ellen. Pedig már annyira elterveztem, hogy megmutatom Pepének, miként fejelnek az igazi férfiak Ghánában. Amit ugyanis ő csinált azzal az egyszálbelű némettel, azért Accrában még a nők is kiröhögték volna. (Mifelénk fejelésnek kizárólag azt nevezzük, ha az áldozat koponyája jól hallhatóan reccsen egyet, mint egy érett dinnye, ha lándzsával döfik át.) Valamennyire azért felvidított, hogy edzéseken kedvemre szaladgálhattam. Appiah bá még egy egészen újszerű feladatot is kitalált a csapatnak, melyben kulcsszerepet kaptam. Fel kellett vennem egy portugál hetes mezt, csinire fésülték a rőzsémet, a többieknek pedig azt kellett gyakorolniuk, hogy miként tudnak minél messzebbről rámcsúszni úgy, hogy lehetőleg térdmagasságban és páros lábbal találjanak el. Nagyon vidámnak indult az egész, egy ponton azonban a mester magához kérette Kevin-Prince-t, és a szemére vetette, hogy olyan a becsúszása, mint egy fehér emberé. (A törzsfőnök egyébként mindig is pikkelt Boatengre, aki szerinte nem ghánai, hanem négermán, és bizony sokszor mondogatta neki, hogy akinek a testén látszanak a tetoválások, az számára nem igazi afrikai.) Prince az őt ért támadásra válaszul nagyon higgadtan, mégis határozottan felszólította a trénert, hogy lakmározza ki a púpút a farpofái közül, majd egy fürge mozdulattal makkon pöckölte az Öreget. Szegény cimborámat rövid úton betessékelték az öltözőbe, eltiltották a további labdázástól és büntetésből még le is kellett zuhanyoznia...
Rossz lelkiállapotomat az is erőteljesen fokozta, hogy legutóbbi kirepülésünk óta valahogy nem igazán akart kiegyenesedni a zsiráfnyak. Kénytelen voltam a sámánunkhoz fordulni, aki egy egész furcsa vizsgálatnak vetett alá. Négykézlábra kellett ereszkednem, mint egy megtermékenyítésre váró nőstény antilop, ő pedig a töppedt ujjait betuszkolta a púpú barlangjába és elkezdett ott matatni. Mikor rákérdeztem, hogy ezt most miért csinálja, csak annyit felelt, hogy a "gyulladás bárhol lehet" és neki meg kell keresnie odabent az ártó szellemeket. Nem volt túl kellemes ez a szertartás, és amikor végre újra szabaddá vált a kijárat, egy erősebb passzát kíséretében meg is jött az alagútból a fekete vonat, szépen beterítve a kellemetlenkedő kuruzslót. Most legalább megtanulta, hogy oroszlánhoz, vemhes orrszarvúhoz és ében farhoz óvatlanul nem közelítünk!
Az egyébként egy dolog, hogy hű bambuszom, Evander gyengélkedése itt maradt nekem a party emlékeként, de sajnos az is tény, hogy nem kevés zsetont égettünk el az őrült bál folyamán. Márpedig különböző okokból, de az egész csapatnak nagy szüksége van a pénzre. Gyan a fejébe vette, hogy kifehérítteti az ánuszát; Essien ízléses gyémántfogakat szeretne; Boye-nak váltságdíjat kell fizetnie, mert családját elrabolta a vérszomjas ashanti törzs; Asamoah pedig régóta álmodozik róla, hogy kedvenc nagymamáját végre Nápolyba csempészteti a szomáliaiakkal. Teljesen érthető igények, ahogy az is, hogy én se szeretném fáradt csapolt sörön kihúzni a Balaton Soundot. Az annyira kameruni lenne! Nem, nem és nem! Kokainnal akarom kipúderezni a pofacsontom, és már délben francia pezsgővel kívánom locsolni meztelen mellkasomat a VIP-ban, miközben azt kiabálom a sok fakónak, hogy "ALAPOSAN KENJÉTEK BE MAGATOKAT". Arról se vagyok hajlandó lemondani, hogy vegyek magamnak az ottani húspiacon 50 kg szépfogú palvinbarbarát. (Utánaszámoltam, és az accra-i USD/fehérhús keresztárfolyam alapján erre minimum 100 dollárt kell elkülönítenem kilónként.) Nem is ragozom tovább, éheztük a pénzt, mint keselyűk a bomló izmot. Fel is ment bennünk a pumpa, mikor a ghánai törzsszövetség emberei jelezték, nincs elég dollár, nem tudnak fizetni nekünk a szaladgálásért és tárgyalni szeretnének.
A csapat egyhangúlag szavazta meg, hogy higgadtságom, jó stílusom és élettapasztalatom alapján, én üljek le egyeztetni a fukar fekete férfiakkal. Sajnos nem nagyon találtuk meg a közös hangot, mert elfogadhatatlan ajánlatokat tettek. Először sóban, később tantuszban, majd hideg gnú-utalványban akartak kifizetni minket, legvégül pedig a NÉP (néger pihenő) kártya szállás zsebére feltöltött összeggel próbálták kiszúrni a szemünket. Kénytelen voltam emlékeztetni őket az örök afrikai igazságra, mely szerint "nagy pénz, kis foci, nincs pénz, nincs foci". Erre a fejemhez vágták, hogy kameruni mentalitású púpúrágó vagyok, aki nem érdemli meg, hogy évekig Ghána földjét ehette. Ezen a ponton felforrt bennem a vadászvér, előtörtek az elmúlt napok sérelmei és kifakadt belőlem a néger büszkeség. Veszett hiénaként vetettem magam rájuk: az egyiket egy négerlengővel azonnal kiterítettem, a másikat halántékon suarezeztem, majd letörtem egy flaska nyakát és megindultam a harmadik felé, hogy megnyúzom, mint egy frissen elejtett muflont. Ez már hatásos volt, hisz remegő hangon ígéretet tett, hogy még aznap megkapjuk a jussunkat.
Jogos fizetségünk valóban meg is érkezett, amitől a társaság persze teljesen megkergült. Boye volt a legboldogabb, és vad csókolózásba kezdett a pénzkötegekkel. Essien mindig is kimért néger volt, de most egy marék papírpénzzel dörzsölgette a dárdáját és azt ismételgette, hogy "több nyállal George Washington, TÖBB NYÁLLAL". Mensah és én a ropogós bankókba paníroztuk csupasz testünket, lefutottunk a tengerpartra és ott kergetőztünk. A parti szél egyenként fújta le rólunk a dollárokat, melyeket csillogó szemű kis fekete gyerekek kapkodtak össze. Rég éreztem magam ennyire különlegesnek! Sajnos amikor visszaértünk a szállásra, szomorú hír fogadott: Appiah bá közölte, hogy neveletlen néger voltam, a továbbiakban nem számít rám, és reggelre hordjam el magam a csapat közeléből.
Ébredés után gyorsan felkaptam az egyik legényfoltos gatyámat, éles stoplist húztam, megtömtem a táskáimat pénzzel, a biztonság kedvéért magamhoz vettem a törött üveg nyakát és egy bambuszvágót, majd elindultam, hogy visszatérjek a Favela nevű romkocsmába. Balo papával és Boatenggel úgyis azt zsíroztuk le, hogy ott nézzük az esti meccseket. Bevallom, nem nagyon tudtam figyelni, hogy testvéreim miként űzik a portugál vadakat, mert lekötötte a figyelmem egy szemrevaló helyi nőstény, aki a szájából köpte át nekem a caipirinhát. Balo és Boateng is folyamatosan piszkált, hogy segítsek nekik alkotni, mert mindenképp össze akanak dobni egy-egy beef nótát Prandellinek, illetve Appiahnak. Annak azért örültem, hogy Boye és Gyan pazar találataival győztünk, és büszke voltam Ayew villantására is. Kár, hogy nem harcolhatok tovább Ghánáért a 16 között!
A Sound-ig viszont van még néhány nap, úgyhogy arra gondoltam, maradok még brazil földön, nappal beállok driblizni a favela vb-re, majd pedig Pelének álcázva belógok pár meccsre szakérteni. Esténként meg nyilván irány a Favela, mert nagyon jó a ginbodzájuk! YOLO!
Micsoda este volt a tegnapi! Nameg a tegnapelőtti - legalábbis amire emlékszem belőle... A legfontosabb, hogy a német fehérkenyerek ellen bebizonyítottuk a világnak, hogy a fekete kontinens első számú csapata vagyunk. Míg mi örömmel vadásztuk le a germánokat a fortaleza-i arénában, a kameruni csapat már most megkapta a kormány üzenetét, miszerint nincs több prémium, nincs ellátás és repülő, lehet majd úszkálni hazafelé. Köztudott, hogy mi négerek mennyire jó úszók vagyunk, szóval nem áldás most kameruninak lenni.
Muszáj volt visszavágnunk, ezért a szünetben mi is egy csínyhez folyamodtunk, és szépen beleürítettük kékeresünk fáradt gázolaját a németek isostar palackjába. Mivel nem vagyunk mi állatok, hogy langyos frissítőt szolgáljunk fel sporttársainknak, az orvosunk gondosan lehűtötte a palackokat és a 70. perc tájékán visszacsempészte azokat a német kispadhoz. A kifáradt fritzek lefetyelték is a nedűt, mint az oázisra lelt tevecsorda. Legnagyobb meglepetésemre a tegnapi éjszakából ismerős arc is feltűnt a pályán! A németek gólja után odafutott hozzám, és a fülembe súgta, hogy köszöni a tegnap estét, és szívesen megvigasztalja összetört ében lelkem a meccs után. Akkor még nem tudhatta, hogy amíg kitart vérünkben az alkohol, kíméletlenül kergetni fogjuk honfitársait, és ha Gyanék nem négerkedik el a helyzeteinket, nekik lett volna szükségük vígaszra. Örülök a végeredménynek, mert a mester szerint maradt esélyünk, hogy még sokat játszhassunk, bár engem állítólag nem engednek majd a pálya közelébe a következő meccsen, mert két szép megmozdulásom alapján erőnyerő vagyok és nem kell játszanom. Azért csak jó lenne a jövő héten is szaladgálni egy kiadósat!
Vasárnap délután megérkeztünk a focibajnokság helyszínére, ahol elsőként az USA csapatával labdázunk majd. Igazi ünnepre készülünk, és remélem, hogy a törzsfőnök pályára enged, mert a lefújás után mindenképp el szeretném kérni Obama mezét. Nagyon ki vagyok éhezve, hiszen lassan egy hete nem vadászhattam már ellenfélre, amikor is Miamiban egy edzőmeccsen lesimáztuk Dél-Koreát. Jordan Ayew a padról beszállva úgy hintette a gólokat, mint az UNICEF a segélycsomagokat a kis falumra. A csapat meg is jutalmazta a gólvadászt, és mivel köztudott volt, hogy Jordan még fehérszűz, fizettünk egy elefántcsont-színű orosz hölgynek, hogy lenyalja a sarat a bambuszáról. Szóval végülis elment ez az edzőtáborozás, de most már szeretném, ha zabolázatlanul és igazi tétre menően nyargalászhatnék.
Érthetetlen bohóc banda, akik annyira nem értik a modern foci lényegét, hogy képesek voltak Brazíliából fehér játékost igazolni. A hollandok szépen el is kenték a szájukat, és mostantól teljesen megérdemelten világbajnokok. A győzelem kulcsa szerintem Martins Indi játéka volt, akit nem lehetett összezavarni a spanyolok rata-tatájával, hisz meg se próbálta olvasni azt. A másik dolog, ami ezen a meccsen feltűnt, hogy piszkosul jól áll Kluivertnek a fehér ing! Mitagadás, Van Gaal mellett szépen kikupálódott, és már tollat is adnak neki, pedig az nem gyakori látvány néger ember kezében. Büszke vagyok rád Patrick!
Kingson - Soha a büdös életben nem fogjuk megtudni, hogy Kingson vagy Kingston-e a becsületes neve. A precíz afrikai anyakönyvezési szokásoknak köszönhetően az sem kizárt, hogy a ghánaiak rossz embert vittek el a VB-re. Az európai skálára lefordítva minimum 45 éves kókuszkapkodó mindent tudott, amit Peter Rufai óta elvárunk egy néger kapustól. Parádés reflexmozdulataival és bravúrjaival sokszor egyedül tartotta a Fekete Csillagokat, de láthatóan rettegett a Jabulanitól, ezért megfogni nem nagyon merte, inkább csak paskolta. Özil és Forlan góljánál aztán bájosan integetett, mint ősei a Louisianába tartó hajóról. A negyeddöntő büntetőpárbajában dülöngélt becsülettel, de nem akadt el benne egyetlen lövés sem. Ha tudná kezelni a számítógépet és ismerné az internetet, talán nem ő lenne az egyetlen labdarúgó, aki nem tudja, hogy az 
Jerome Boateng - A jobbhátvéd posztjára nagy eséllyel pályázott az elefántcsontparti Eboué, de róla kiderült, hogy 
John Mensah - A VB alatt olyan pletykák kaptak szárnyra, melyek szerint 
Rigobert Song - A szelidíthetetlen oroszlánok legendája a VB idején ünnepelte 34. születésnapját. Posztjából adódóan nem sok esélye volt rá, hogy úgy búcsúzzon, mint a 42 évesen is gólt kaparó Milla apó, ezért - nagyon bölcsen - a külsőségekre helyezte a hangsúlyt. A futballszerető közvélemény neki köszönhetően gazdagodott egy olyan vizuális élménnyel, amire Abel Xavier eltűnése óta volt kiéhezve. Rigobert az egyetlen játékos, akinek nem a pályán nyújtott teljesítménye, hanem elegáns, mégis szexi fizimiskájából fakadó marketingértéke miatt szavaztunk bizalmat.
Braafheid - A holland csapat első hat meccsén egyetlen percet sem játszott, aztán a döntőben bejött van Bronckhorst helyére balbunkóba és 
De Jong - Egészen a döntőig csak annyit tudtunk róla, hogy az ő helyén játszott az a játékos, akit egy díjnyertes formagyakorlat keretében 
Felipe Melora hazája válogatottjában ugyanazt a szerepet osztották, amit a Juventusban egész szezon alatt nagy sikerrel alakított: ő volt a szerencsétlen balek, aki a csapat kiábrándító szereplése után egyszemélyben elnyeli a szurkolók gyűlöletét. A hollandok elleni negyeddöntőben ugyan majdnem kiesett szerepéből (zseniális gólpaszt adott Robinhonak), de aztán 
Tioté - Az álomtizenegy talán legsötétebb játékosa, és ezt mindenki értse úgy, ahogy szeretné. Az viszont tény, hogy mind kinézete, mind a "Kill, no catch" elméleten alapuló játékfelfogása tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy labdarúgó karrierje teljesen reménytelen építgetése helyett a jövőben inkább szomáliai kalózként, vagy egy katonai junta népjóléti minisztereként tengesse életét. Az 
Muntari - Mértékadó szaklapok nemrég még úgy írtak róla, mint aki "úgy nyúl a labdához, mint Kaká, s úgy harcol, mint Edgar Davids". Az Interben aztán teljesen elkanászodott és rálépett arra az útra, amelyiken Paul Gascoigne is elveszett néhány éve. Manapság már inkább .png)
Asamoah Gyan - A VB előtt sokan azt mondták, hogy a ghánai csapatból egy Drogba vagy Eto'o szintű befejező csatár hiányzik majd ahhoz, hogy maradandót alkossanak. Nem ez hiányzott, mert 
Yakubu Aiyegbeni - A nigériai csapat olyan burleszk filmekbe illő szerencsétlenkedést mutatott mindhárom mérkőzésén, hogy akkor se tévedhettünk volna, ha Zsíros Anna csukott szemmel sorsol ki közülük valakit az álomtizenegybe. Az Everton labdarúgója azonban még ebből a csapatból is ki tudott emelkedni azzal, hogy szemmel láthatóan hiányzott az edzésről, amikor a "fordítsd ki a bokád és nagy felülettel találd el a labdát" aranyszabályt tanították. Dél-Korea ellen - az üres kaput és a Yakubu felé vánszorgó labdát látva - társai már a gólörömnél előadandó törzsi táncra készültek, de Aiyegbeni meghúzta a váratlant, és egy 
Na, ne is szépítsük! Ramaty állapotban vagyok. Kiestünk. DE HOGYAN? Nem is értem, hogy miért rúgtunk annyi 11-est, mikor nem is volt semmilyen szabálytalanság. A mérkőzés óta nem bírok aludni és igazából a bulizás sem érdekel. (Adripapát vissza sem hívtam, pedig sejtem, miért hívott.) Éjjelente csak bőgök és bőgök. Tegnap már annyira készen voltam, hogy engedtem, hogy éjjel John Mensah az ágyamba bújjon és összeölelkezve aludtunk. Csak a gólomra tudtam gondolni, az volt a egyetlen mentsváram, meg az érzés, ahogy belebikázok a Jabulaniba. Az első labdaérintéseim jutottak eszembe, meg az, amikor a falumban az edzésen Nkawu edző úr inkább adott egy labdát, hogy azt rúgdossam az orrszarvú oldalának, csak ne zavarjam az edzést.
Lementünk ehhez a picsához, aki nálunk is rosszabbul beszélt angolul, de olyan vállai voltak, hogy nem tudtam másra gondolni: lakmároznunk kell belőle. Kingston órákig mesélt neki Afrika gyémántkészletéről, meg egy új plasztikai műtétről, az ánuszfehérítésről, a csaj pedig csüngött Kingston makákó ajkain. Én ezt már annyira untam, hogy mikor megkérdezte, hogy nem iszok-e valamit, nemes egyszerűséggel lefejeltem. Minek húzzuk az időt, hát nem? Fél óra múlva már eszméletlenül fortyogott a kondérban. Jaj, annyira hiányzott már nekem a tábortűz körüli ugrálás, a sátrakból kiszűrődő női sikítások, a párzási rítus. A tábortűz itt is van (a szoba közepén), de fűszoknyát csak Johnny Mensah vett fel, .jpg)
Valamit tudhat ez a Mario, mert legyeket megszégyenítő sebességgel szállt rám egy némber, aki a koreai nép 1.456.785 számú leányaként mutatkozott be. A kis barátnője Balotellinek jutott, a lúzer Adripapa meg elkeseredetten próbált alkudozni, hogy valamelyikünk vegye már be egy klasszikus ökörsütésbe. Én azonban egyedül akartam elbánni a prédámmal, és így is tettem. Különlegesek ám ezek a koreai nők, mert a vuvuzela tokjuknál van egy érzékeny kis pöcök, amit mi afrikaiak általában kinyisszantunk a lányokból. Egyáltalán nem értem, hogy Ázsiában miért hagyják ott ezt a valamit... Azért én is tudtam ám neki újat mutatni! Sokan hiszik ugyanis a nemzőpálcámra, hogy az egy igazi húsbambusz, aztán van ám riadalom, amikor kiderül, hogy valójában VÉR. 1.456.785 is összerezzent, amikor meglátta az agyart, és behatolásnál kigúvadtak a kis mandulaszemei, mint egy ánuszon dárdázott impalának. (Bevallom, ez a szokatlanul szűk folyosó kicsit törte is az ormányom, mint a bütykömet az új neonsárga focicsukám.) Az igazi szűkölés azonban csak akkor jött, amikor elővettem a tarsolyból a tradicionális ghánai 'BOOYA' figurát: a vuvuzelát ilyenkor becsúsztatom az egyetlen helyre, ahol nem hallatszik az idegesítő hangja, a golyszlikat pedig berámolom a pupu barlangjába, aztán egyszerre kirántom őket. Ezt imádta a kis némber, és elcsukló hangon mondogatta, hogy jobban imád, mint valami Kim Ir Szent. Innentől már én is csak pár percig bírtam, és beterítettem kókusztejjel, ő pedig belemártotta mutatóujját az anyagba, és ébenfekete mellkasomra egy gyönyörű ötágú csillagot mázolt szeretete jeléül...
Szombat délután Mensah ébresztett azzal, hogy mindjárt meccsünk van az amerikaiak ellen. Megpróbáltam gyorsan összekapni magam, de a koponyámban trappoló orrszarvúcsordát szinte lehetetlen volt kikergetni. Mensah is feszültnek tűnt és azt süvöltötte, hogy ha legközelebb rókákat sétáltatok, ne a flitteres koktélruhájába töröljem a buksza számat. Egyáltalán nem fogtam, hogy miről hadovált. Állítólag az esti körletellenőrzésen Rajevac is észrevette, hogy üres az ágyam. Hiába alakítottam Sulley formájúra a paplanom és a párnám, az Öreg azt mondta, túl friss a levegő, tuti nem vagyok a közelben. Persze megint nagyon kiabált velem a Mester, főleg miután a stadion felé menet kitettem egy színes ásítást a busz ablakán. Már meg se lepődtem, hogy ismét a kispadon találtam magam, de ezúttal nem bántam, mert legalább közel voltak az ásványvizes palackok. Annyira rosszul voltam, mint mikor Mammma egyszer romlott gnúhúsból készített pörit. Képzeljétek, szaladgálni se volt kedvem! A hosszabbítás utolsó 7 percére így is be kellett állnom, de ennél többet nem is bírtam, és a lefújás pillanatában elterültem a gyepen. Nagyon nem örültem neki, amikor az az idióta Asamoah Gyan rámvetette magát, borzasztóan ölelgetett, és csak annyit ordított a fülembe, hogy: BOOOOYÁÁÁÁ!!!
Bevallom őszintén, kicsit csalódott vagyok az eddigi csoportmeccsek után. Sokkal többet szerettem volna játszani. Tele vagyok energiával, Rajevac viszont folyton csak azt hajtogatja, hogy üljek nyugodtan a kormos seggemen. Mindig talál valami kifogást, ami miatt megfoszt a labdázás örömétől. A szerbek ellen például azt találta mondani, hogy nem engedhet egy ilyen koordinálatlan bikát a honfitársai közelébe. Érthetetlen. Gyerekkorom óta folyamatosan kezdő voltam az összes csapatomban. A Konongo Slaves utánpótlás csapataiban például mindig 2 korosztállyal feljebb játszottam, mert már kis lurkó koromban olyan túlfejlett húsbambuszom volt, hogy serdülő háromban sikítva menekültek csapattársaim az öltözőből, amikor meglátták. Bár talán azt se szerették, hogy gyakran levizeltem őket, amikor zuhanyoztak. Pedig nekem apukám azt tanította, hogy a víz nagyon drága dolog, és a pisi jobban fertőtlenít.
Egyedül a Mesterre nem voltam mérges, mert végre beengedett a pályára. Annyira túláradt bennem a boldogság, hogy ősi feketeafrikai szokás szerint mutattam ki hálámat: jobb kezemmel megmarkoltam a gigáját, bal tenyérrel hátratoltam a homlokát és beleköptem a orrlyukába. Legnagyobb meglepetésemre Rajevac nem fogadta kitörő örömmel közeledésemet, sőt, roppant feldúltnak tűnt, és azt is észrevettem, hogy a halántékán megjelent egy olyan ér, mint ami a bambuszomon van. Már megszoktam a folyamatos ordítozását, de most olyanokat kiabált nekem, hogy takarodjak vissza a struccfészekbe, ahonnan elhurcoltak a gyarmatosítók és csókoljam szájon az ebolás rokonaimat. Egyáltalán nem értem miért volt ilyen indulatos! José bácsi engem is számtalanszor leköpött az Inter öltözőjében, és én mindig büszke voltam rá, hogy ennyire szeret. Balotellivel egy kicsit versengtünk is, hogy melyikünk a 'Special One' házikedvence... Szorgalmasan gyűjtöttük a sercintéseket. Szóval komolyan nem értem, hogy milyen féreg rágja belülről ezt a keserű szerb figurát. Vasárnap már nem is szólt, hogy megint mi játszunk és meccsünk van a brazilok ellen. Nagyon rosszul esett ám, amikor láttam, hogy nem vehetem ki a részem az cukorültetvényesek faragásából. Mindegy. Fosson be ez a botcsinálta törzsfőnök! Úgyis tudom, hogy csak azért választották őt szövetségi kapitánynak, mert nem volt más jelölt, akinek meglett volna az összes kötelező és javasolt védőoltása.
Playboy: Sokan nem tudják, de egy kis ghánai faluból származol.
Mondjuk a meccs előtt én kicsit se szerettem a Mestert... Hiába mondtam, neki, hogy ne parázzon semmilyen átoktól, bízzon a szülőfalum sámánjainak több száz kilométerre mormolt imáiban, a lábamban lévő vérrög már csak annyira létezik, mint egy bicebóca antilop az oroszlánsereg közepén. De a Mestert nem hatották meg a könyörgő szavak. Annyit mondott, hogy én most padozó néger leszek és szépen figyeljem a játékot, valami csak rámragad belőle. Azt is mondta, hogy Annan kezd a helyemen, ő lesz most a kirakatnéger. Morgan Freeman (aki egyébként a kis Ani nagybátyja) a napokban meg is jelent az edzőtáborunkban és csak annyit hallottam, hogy cifra dolgokkal fenyegetőzik a Balkánon, ha a kis Ani nem játszik a nyitómeccsünkön. Eleve mi lehet cifrább egy gnúpörkölttől való fosásnál? Meg, hát, azt hittem ez a Freeman-figura egy színész, a Ponyvaregényben is nagyot hozott. Lehet ő is szerb.
Hétfőn megérkeztünk Afrikába. Annyira boldog vagyok, hisz mégiscsak a fekete kontinens az otthonom! Nagyon untam már a sok fakó arcot meg a hideget Európában. Itt végre jó meleg van, tágulnak a pórusaim és kedvemre izzadhatok. Talpam alatt érzem, ahogy az elefántok vonulásától rázkódik a föld, hallom a makákók hangját, a szavanna pedig felém küldi a gnúcsordák édes illatát. Teljesen felpezsdült a vérem, kedvem támadt pusztakézzel vizilóra vadászni! Birkóznék, hemperegnék, hirigelnék a csúnya döggel a mocsárban, de tudom, hogy szükség van az energiára, vasárnap már meccs...
Múlt csütörtökön vérrögöt találtak a combomban, ami miatt 
Történnek ám érdekes dolgok az öltözőn és a pályán kívül is! 
Vasárnap átcuccoltunk Párizsból Rotterdamba
BRÉKING! Rajevac mester ma kijelölte azt a 23 játékost, akik szeretett hazánkat, Ghánát képviselhetik a világbajnokságon. A kapitány a kerethirdetés előtt négyszemközt beszélgetett velem, és nyomatékosan megkért, hogy legalább a meccsek előtt 
Közben megtudtam, hogy Mourinho mester távozik az Intertől. Na, akkor hihetetlen logikámmal rá is jöttem, ő írhatta azt az sms-t a 
Budakalász-Milánó-Párizs: 1825 km. Imádok szaladni, de azt gondolom levettétek a Barcelona elleni odavágón, hogy Balotelli viszont nem annyira, ezért stoppal vágtunk neki az útnak. Furák ezek az európai sofőrök, mert hiába mondtam nekik, hogy viszonylag jól bírom a meleget, kis szipogás után mindegyik fullra lehúzta az ablakot vagy rám irányította a légkondi befújóját... Komolyan mondom, a monogramomat a szélvédőjükbe tudtam volna karcolni, olyan kemény volt a mellbimbóm 26 órán keresztül. A legkülöncebb mindközül mégis az a dagadt szakállas kaminonsofőr volt, aki egyrészt tudott sirályul, másrészt körbeaggatott engem szamóca illatú kis papírfenyőfákkal. Ki érti ezt? A lényeg persze az, hogy miután Mario kipattant Milánónál, egy kis késéssel én is megérkeztem Párizsba, ahol 
Ebben a naplóban írom le először, hogy 1984. augusztus 27-én Jesus Ignacio Muntari néven láttam meg a napvilágot Konongoban, és - ahogy a ghánai fiatalok többségét - eredetileg engem is kereszténynek neveltek. Homályos emlékeket őrzök Idrissou atyáról, akit a falunkban szent embernek tartottak, hiszen generációkra visszamenőleg ő volt az egyetlen szőke néger a moszi törzsben. Mivel kiskoromban különösen rakoncátlan lurkó voltam, naponta háromszor kellett megjelennem nála ún. megtisztulási szertartáson, és ezek a privát szeánszok kísértetiesen hasonlítottak arra, amit Diego Milito celebrált az egyik groupienak 
Mivel Ghána lakosságának 16%-a muzulmán, az isten ugyanaz, dalolászni nem nagyon kell, egyenes út vezetett az iszlám közösségbe. A nevemen persze gyúrni kellett egy kicsit, hogy egyrészt ne lógjak ki Mohamed követői közül, másrészt akkor is használható legyen, ha profi ökölvívónak állok, így Sulleyman Ali "Sulley" Muntari néven születtem újjá. Azóta naponta ötször lefejelem a földet és Ramadám alatt még a nyálam se nyelem le. A szigorú böjt miatt a 2009/2010-es szezon első fordulójában bajba is kerültem, mert a Bari elleni meccs 28. percében harmonikaként csuklottam össze, mint .jpg)
Odáig emlékszem, hogy az edző, akinek egy szavát sem értem sose, nagyon magyarázott nekem a csere előtt, de én csak játszani akartam, hiszen gyermekkorom óta juj de mennyire szeretem a labdát. Na mindegy. Nem sokkal a beállásom után vége lett a meccsnek, nyertünk, mindenki ünnepelt, mindenki megölelt (pedig néha azt mondják rám, hogy földevő vagyok, hm, mit jelenthet ez?!). Az öltözőben felkapott a Materazzi (vagy a Cordoba?), arcomba nyomott valami tablettát, meg egy üveg pezsgőt, majd előkerült egy csomó pia, de én ugye nem nagyon szoktam inni. Valami hotelben folytattuk a bulit, mindenhol félmeztelen lányok és ital volt, az utolsó emlékem talán az, hogy a Balotelli (a csapatból a legjobb barátom) azt mondta, hogy "ezt az utcácskát még szívd fel Pandev meztelen seggéről", miközben a csapatból páran partiba vágtak valami BL hostess csajt. Most meg fogalmam sincs hol vagyunk, hogy kerültünk ide, bal lábamon még éles stopliscipő, csak a jobb lábamon van sípcsontvédő, a tegnapi (büdös) mez alápóló pedig még rajtam, nyakamban meg egy rózsaszín boa. De bazdmeg, az érem! Hol az érmem?! Na kurvajó, ezt elvesztettem, pedig haza akartam vinni Ghánába is, megmutatni a falunak, a gyerekeknek, a bölcseknek, mindenkinek, annyira boldog vagyok. Azt terveztem, hogy egy hétig csak éremmel a nyakamban alszom: könyökölve fekszem a szavannán, hogy ne menjenek bogarak a fülembe, és nincs rajtam semmi, csak az érmem...
